Ideje elmesélnem, hogy jöttem rá, hogy táncolnom kell. Volt egy barátnőm, még a felszolgálós-vendéglátós éveimben, pont amikor olyan szép kerekre ettem magam (amit csak egy nyári fotósorozaton riadtan felfedezni vélt eltántorítóan kövér lány személyemmel való azonosulásának realizálása után megkésve vettem tudomásul),aki megkérdezte egyszer láttam e a Flashdance-t. -A mit? Flashdance, szóval nem, na hát akkor nézd meg és mehetünk jazzbalettozni. Hétvégén megnéztem.

Hétfőn már be is iratkoztam, de a kérdéses barátnő folyton lemondta a komoly fogyási szándékkal megkezdett kemény tréningünket, ami heti egyszer egy órát jelentett valami középszerű nyújtógyakorlatok, plié-k és relevé-k közreműködésével, bár ha jól emlékszem ez utóbbiak csak majdnem egy fél éves kemény munka után kerültek a repertoárba...akárhogy is, én táncolni járok, ráadásul egyedül - a felbujtó egyetlen egyszer sem vett részt a kiképzésünkön - és menő vagyok, gondoltam :)).

Majdnem egy évig jártam ide, aztán ambiciózus, nyughatatlan ember lévén, mégsem lesz ez így jó...elkezdtem más tanár vagy kurzus után nézni, mert bármilyen nehéz is egy nappali főiskola, külön matek órák és egy teljes munkaidős felszolgálói állás mellett beismerni, de ez a tanfolyam nem a Flashdance, itt valami átverés van. Az olyan emberekben , mint én, aki Aliz-nak képzeli magát Csodaországban, sosem ébrednek kétségek afelől, hogy az elképzeléseimnek léteznie kell, márpedig én olyan bokamelegítőben igen is jazzbalettet fogok táncolni mint a lány a filmben.

1-2 hónapos kitartó keresgélés után egyszer csak találtam egy nevet, valami Gábor, az Aranytízben, ami véletlenül tudom is hol van, mert anyukámnak volt ott 1 kiállítása (nagyon menő anyukám van, ha valaki nem tudná, és nem attól menő, hogy jól főz, gondoskodó, vagy bármilyen más kommersz dolgot tud, mint az átlagos anyukák, hanem, mert a társáságában leélni az életed, olyan, mint állandó kapcsolatot fenntartani a bölcs hernyóval Csodaországból, aki mindig tudja, hogyan segíthet Aliznak kicsit útbaigazítani ha eltévedne:). Anyukámról egész fejezetet kell nyitnom a könyvemben, mert csak úgy ömlenek a témától eltérítő gondolatok vele kapcsolatosan.

Szóval odamegyek én egyik este hulla fáradtan ebbe az Aranytízbe, ahol ez a Gábor tanít és követelem, hogy valami olyat mutasson nekem, ami a filmemben van, vagy itt sem vagyok. És a story-nak itt vége. Láttam én már a kezdetekben is, hogy itt mindenki nagyon komolyan veszi magát, (nem úgy mint a rajzfilmfigurák, azaz én, amit 2 évvel később komoly kritikaként kaptam a tanáromtól, bár nem haragudhatok érte, ő az egyetlen aki látta az Aliz énemet, pedig jól titkolom), de amikor elkezdtek táncolni, egyszerre, harmóniában, a nagy teremben és a zene........ és akkor ott éreztem, hogy megtaláltam életem értelmét, táncos leszek.

Ez éppen olyan, ahogy későbbi esetekből kiderült, mint amikor nem mennek a dolgaid, majd egyszer csak van egy pont, ahol jó leszel, érzed, hogy ez igen, ez a te zenéd, a te mozdulatod, a te edző ruhád, a hajad is jó és na igen táncos vagyok , még ha csak kezdő is, és ezt én most itt ebben a minutumban nagyon nagyon jól csinálom, ez 100%-ig biztos, na ekkor mondja ő, hogy Mira ez az! Erről van szó! Úristen hallja a gondolataimat? Ekkora ereje lenne a kisugárzásnak , a magabiztosságnak, a tudatosságnak? Lehetséges ez? Ez nem lehetséges, ez teljesen biztos, mivel minden egyes esetben, ugyanezzel a forgatókönyvvel játszódott le ez a fajta katarzis, amely úgy gondolom egyfajta irányvonal lehet, egy kicsike pont, aminek megtartása a biztos siker kulcsa. Kezdetként a sűrítésén dolgozom.

Azért a történet elengedhetetlen részét képezi mindaz, ahogyan a túlkoros, tánc terén teljesen tudatlan, duci lányka megrökönyödött 5 éves kislányhoz hasonló elszántsággal közli, hogy ő bizony táncos lesz, mit kell ehhez tenni? Hát először is le kéne fogyni, mert ez így ....hát hogy is mondjam....aztán meg nagyon sok munka és sírás-rívás, küzdelem és harc, de ha végül sikerül, a legcsodálatosabb dolog.

Semmi sem sikerült, de nem bántam meg, soha nem fogom megbánni, és bár az apám reménykedett benne, hogy majd "elmúlik" nekem ez a dolog...elmúlik???????? ez a dolog??? Ez nem egy dolog, ez az életem és nem múlhat el, ez nem egy pillanatnyi érzés, hanem egy szűnni nem akaró belső késztetés, mely folyton folyvást erősödik, néha már aggódom mi lesz, ha eléri a tetőpontot..., és minél többet táncolok, annál inkább érzem azt, hogy semmit nem tudok.

Semmit, csak hogy táncolni akarok.....