A számomra legeslegkedvesebb balettmesternőnek nagyon sok ölelés és szeretetteljes puszi innen a hóvihar dúlta Várnából, ahol az élet semmivel sem rosszabb, mint bárhol máshol a világon, elég ha az ember nem hagyja magát kizökkenteni a elméje szülte álomvilágból és eltántoríthatatlanul, foggal-körömmel ragaszkodik a tényhez, hogy ő márpedig igen is őrült. Ahogy telnek a várnai hónapok, ez a két szubjektív termin, a művészet és az őrület egyre közelebb és közelebb kerülnek egymáshoz, és a másodpercek csak úgy repkednek, az idő múlik, nem lehet leállítani, pedig a nagy rohanásban muszáj lenne, csak egy kicsit, tényleg csupán egy leheletnyi szünetet kérek, hogy átgondolhassam mi is a cél? Minden tevékenységnek van végcélja, de lassan elveszem a részletekben és ..... mit is csinálok? Rémlik valami, hogy táncolni öröm, élmény, táncolni maga a csoda. Csoda? Akkor mi ez a sok szenvedés, ez a folytonos erőlködés, ez a kiabálás, ez a sikertelenség, ez a fizikai megterhelés eredmények nélkül? Mikor is volt, hogy érzelmekkel táncoltam utoljára? Most csak a feladatot látom, csak lépéseket, csak mozdulatok tömegét, melyet nem tudok kivitelezeni, vagy nem is akarok? Nem is tetszik? Jó ez itt egyáltalán, vagy csak nincs más? És hol a mester? Hol van az ember, akié minden elismerésem és megmondja, hogyan kell táncolni? Megmutatja a helyes utat és kíséri ahogy küzdesz az álmodért, nem fontos, hogy örömödben energiától duzzadóan táncolsz, vagy szenvedsz, minden kellemetlenségtől, legszívesebben sírnál, fáradt vagy, fájnak az izületeid, majd a dühtől és makacsságtól leszel egyre jobb és jobb, lényeg hogy érezni kell és nem teszem. Hmm, minden nagyon vidám, mert rájöttem, hogy változtatni fogok. Keresek egy kortárs tánc kurzust, vagy hasonlót, mert az majd segít, hogy élvezzem újra amit csinálok, kell lennie itt egy bolgár Gábor hasonmásnak, aki a mester és előhozza a bánatot,szerelmet, dühöt, örömöt, elkeseredést, vidámságot, gyűlöletet, féltékenységet és mindent ami motiváló, megteremti a hangulatot amiből később fel fel villan az az bizonyos csoda. Ismét beléptem a való világba. (Itt engedjétek meg, hogy tegyek egy kis kitérőt és elmagyarázzam, hogy a való világ az a társadalom szemében elismert hely, pozíció és fogalom egyben, mely fogalom rám vonatkozó értelmezésének megváltoztatása életem fő célja, vagyis, hogy a való világ a tánc és művészet legyen, így végre megszűnhetek őrültnek lenni: egyszer majd én leszek a realista és a világom valódi, a többi csodás lakójával együtt.) Egy irodában dolgozom, mint tolmács és pont. A tánc rovására, de a tandíj előnyére. A munkaidő egyenlőre nekem kedvez, így a táncpróbák maradnak, ahol voltak, csak egy dolgot mondhatok óriási szerencse egy ilyen munka és meg is fogom becsülni, a nyelvi képességeim fejlődése pedig nagyon nagy előny a való világi életemben. Szóval egy nap: fél 7 kelés, 9-től 12-ig néptánc, 13-től 19-ig tolmács vagyok, majd 20-tól 22-ig modern tánc. Mikor nincs modern tánc magyart tanítok 20-tól. Szombaton is munka egész nap, este tánc, vasárnap takarítás, alvás, ügyintézés, evés-ivás, bevásárlás, rendrakás, délután tánc, este tánc és I'm happy. Alig várom, hogy megírjam milyen jó mestert találtam, mert hogy fogok az biztos :)).