Lehet hogy azért írok, mert az emócióim erősebbek a hétköznapok fejhomokbadugós végtelen hajtásánál és szükségem van a rátekintésre kívülről, de az is lehet, hogy csak egyszerüüüüen megtaláltam a hosszú ííí-t a klaviatúrán, ami sokkal jobb, mint azelőtt, mikor sem az i sem az ü nem volt meg. Most a tánccentrumban dolgozom, ahol táncolok és nagyon boldog vagyok, csak valahogy mégsem. El sem tudom képzelni mi lenne, ha egyszer elégedett lennék, de nem kívánom senkinek, hogy ilyen csapás érje, hisz mi értelme akkor az életnek? Az az érzésem van, hogy folyton küzdenem kell azért, hogy táncolhassak, valahogy nem vagyok képes továbblépni egy szintet és csupán a mozdulataimra koncentrálni, még mindig folytonos akrobatika a tánc, pénzkeresés, és magánélet közti egyensúlyozás. Ezutóbbi nemlévén legalább nem nehezíti az amúgy is komplikált cirkuszi mutatványt, de ez nem jelenti hogy nem tartja fenn az igényt az életem egyharmadán való uralkodásra, hogy valami minimumot legalább mutassak a normális emberi életforma részeként. Néha heves hullámokban tör rám a boldogság, legtöbbször mikor saját világomba merülve hallgatom az mp3 lejátszómat és gyalogolok a táncterem felé, miközben fantáziám szinte hihetetlen valósághüüüséggel repít olyan álmokba, melyekben nem én vagyok a lány aki minden reggel 7kor kel és 4 ig táncol mielőtt a saját táncórája elkezdődne, hogy a hatalmas táncterem ellenére a sarokban próbálgassa a profikról lenézett mozdulatokat, és minden fennmaradó erejét pozitív töltésüü pszichikájának fenntartására koncentrálja. Sokkal jobban fejlődök a próbákon amik nem nekem vannak csak meg kell tanulnom autódidakta módon táncolni, ha már egyszer megadatott a lehtőség, hogy részt vegyek rajtuk. A mai nap 6 óra utáni része is azon kevesek közé tartozik, mikor komoly kétségeim merültek fel, normális dolog-e mindig újra és újra alázatosan tanulni és tanulni, küzdeni, kínozni a testem, mindent odaadni csupán egy valamiért amire semmi garancia, a tökéletes megélhetést biztosító, társadalmi normákba illő, nyugodt és zökkenőmentes életmódot elvetve, de mindezt csak azért mert ilyen is kell, hogy újra nekirohanjak, hiszen ez nem is lehet kérdés, mégis mi mást csinálhatnék? Soha nem lennék boldog ha nem csinálnám, pedig néha én magam sem értem mi tartja fennt ezt a kőbevésett érzést, kicsit olyan mintha az a bizonyos első jazzballet óra és néhány táncosfilm által kiváltott álmok örökre eldöntötték volna az életem hátralevő részét. Pont iyenek a nappali álmok sohavégetnemérőek és egyszer megvalósulnak, tudom.