Néha elfelejtem miért is vagyok itt, mi a célom, mi a legfontosabb az életemben,
néha csak hajtom a dolgokat, elszántan csinálom, amit kell és arra gondolok, ma is megtettem a tőlem telhetőt, ma is edzettem, hogy formában tartsam a testem, ma is megpróbáltam az emeléseknél tartani a központomat és jól csinálni, még így is, hogy nem tudom a pontos végcélt, mert senki nem mutatta meg. Ma is elfáradtam, most már kijár nekem a pihenés, sőt ehetek süteményt is, sőt megihatok 2-3 pohár vörösbort és lazultan várhatom, hogy a dolgok alakuljanak, hogy maguktól történjenek. Ma is táncoltam vagy 4-5 órát, még akkor is ha nem aktívan, mert az idő nagyobb részében saját magamat edzem míg a többiek próbálnak más darabokat, de felöltöztem reggel, összepakoltam, odautaztam, átöltöztem, táncikáltam, most már eleget tettem......

ÍGY SOHA NEM ÉREM EL AMIT AKAROK. Ezt biztosan tudom. Miért van az, hogy az emberek tudják mi a helyes mégsem teszik? Azért mert lusták. Mert a már vagy 3 perce kitartott másodikban plié-nél fáj a combod és inkább feljebb jössz, hogy enyhíts magadon, inkább nem feszíted a feneked, amíg nem látják, mert fáj, inkább meggyőzöd magadat, hogy te igen is sokkal többet tettél, mint a legtöbb ember és nem kell figyelembe venned, hogy mik azok a dolgok amik nem sikerülnek és gyakorolnod kéne.

Nem hasonlíthatom magamat az átlag emberekhez, nem léphetek fel a székre a cabaret tánc alatt azzal a kecsességgel, ahogy egy hétköznapi ember felszáll a buszra, nem nyújthatom kézcsókra a kezem lefeszített csuklóval és széttárt újakkal úgy, mintha ez egy vasárnapi kötelező feladat lenne, csak azért hogy megnyugtassam magam, igen ma is táncoltam.

Mindent olyan energiákkal kell véghezvinni, mintha az életem múlna rajta, mintha ez lenne az utolsó esélyem, hogy táncos legyek, vagy mintha több ezer ember ámulva várná, hogyan fogom kinyújtani a kezem a színpadon, vagy lehajtani a fejem. Nem kell táncolnom, elég ha csak megyek, a járásomnak is olyannak kell lennie, hogy sugározza TÁNCOS VAGYOK.

Nem válhat monotonná, feladattá, egyszerűen munkává, nem véletlenül hívom én próbának, a többiek pedig munkának az edzéseket, nem akarom, hogy kötelesség legyen, szárnyalni akarok, repülni és suhanni a térben, eljutni arra a szintre, hogy végre képes legyek kifejezni az érzéseimet a tánc eszközeivel bármilyen színpadon és bármilyen helyzetben.

És máris elfáradtam az írásban......pedig ma fellépek, nem tudom a táncomat, minden egyes nap megváltoztatták csak azért, mert én képtelen vagyok pisztoly forgást csinálni, vagy nem jól vetem át magam valaki hátán, amitől neki már fáj a dereka, ezért kivették a táncból, de engem ez nem érdekel. Nem kell hogy érdekeljen. Azt mondták senkinek ne mondjam el, hogy táncoltam valaha is, mert nem látszik, hogy nincs idejük amatőrökkel dolgozni, hogy nincs energiájuk tanítgatni hozzá nem értőket, hogy nem lehetek ennyire értetlen, hogy örüljek neki, hogy esélyt kaptam az együttesben, és ne járkáljak úgy, mint valami beképzelt táncos, mert semmit nem tudok. Tudom, hogy azért csinálja, hogy elszántabb legyek, és elérte, amit akart, küzdeni fogok, hogy kivívjam magamnak az elismerést, ha több évig tart, akkor is.