Érdekes mióta itt vagyok alig kapok pár emailt, az is legtöbbször valami hülye reklám, például a teszvesz-től ezzel a tárggyal: "Kedves Petrova Miroljuba, Te mire vágysz?"-megnyitni ha akarnám sem tudnám, mert a mobilnetem minél többe kerül, annál lassabb...pedig szívesen megírnám nekik, hogy hmmm, lássuk csak, először is, elvárom, hogy magázzanak, elvégre is már felnőtt nő vagyok, önellátó egy tök idegen városban:), másrészt leginkább arra, hogy úgy vehessem igénybe a szolgáltatásaikat, hogy közben megkímélnek az idióta leveleiktől. Az emailek eltünésének elkeseredett ok-okozati tanulmányozása közben, az is eszembe jutott, hogy akár a mobilomat is eladhatnám, mert semmi szükségem rá...ja és éppen a One way ticket to the moon ....szövegű szám megy , nekem szól talán? Ez itt tényleg a moon, csupa ufóval akiknek fogalmuk sincs milyen állati jófej vagyok, talán ezért nem akarnak velem összebarátkozni, na de hogy szép és aranyos vagyok azt azért csak látják kívülről is nem??? Azt meg, hogy intelligens vagyok elmondtam nekik, így teljesen érthetetlen miért nem tolonganak, hogy elhívjanak valahova esténként:)))

Éjjelente arra riadok, hogy a margitszigeten vagyok, meg, hogy a gyógyszercégben dolgozom és mivel már nagyon rég nem voltam rámzúdul egy csomó munka, szerencsére ez csak az elmúlt 2 napban történt, előtte semmi ilyen jelzést nem adott a pszichém, hogy hiányzik a régi életem, olyan mélyen el voltam foglalva az új kialakításával.

Mikor fél órákat sétálok a táncterembe meg vissza, (mert ismét nincs bérletem, új hónap és egyre kevesebb pénzem lévén), René Aubry-t hallgatok, ami hihetetlen endorfin termelődést idéz elő a szervezetemben és arra gondolok mennyire vagány vagyok, hogy idejöttem egyedül és hogy áttáncolom a napot és lelkesen járok a néptáncpróbákra, pedig nem is kéne, mert nem vagyok az együttesben, és hogy gyalog járok hogy jegyárat spóroljak, és mennyi kínon és szenvedésen mentem keresztül még végre találtam egy normális lakást, és hogy milyen rengeteg pénzt fektettem ebbe az egész idejövetelbe, és, hogy muszáj, hogy sikerüljenek a dolgaim, szépen lassan, még akkor is, ha a balett együttes fellépéseiben megint nem veszek részt, mert azóta nem vettek be egy műsorba sem, pedig folyton próbálnak, a disco csapatban szintén +2 lány van , pedig elvileg nincs hely, és egyik sem én vagyok a kettőből, a professzor már nem szeret annyira, mióta megemlítettem neki, hogy kevés az óraszám, változás azonban semmi és egyedül fogok szilveszterezni, ha az ufók nem térnek észhez végre :)))

Nem baj.Mindig van hova fejlődni. Mikor arra gondolok, hogy jaj jaj de fáradt leszek holnap reggel a próbákon, mert csak 5 órát aludtam, akkor eszembe jut, hogy az egyik fiú egy éjjelnappaliban dolgozik, hogy itt táncolhasson és reggel onnan megy edzeni, akkor kitartó vagyok? Cseppet sem , ő a kitartó.
S végül mikor megfordul a fejemben, hogy az egész hülyeség, hogy még mindig nem vagyok elég hajlékony ezért nem tudok munkát kapni, nem érvényesülök , mint táncos és szinte lehetetlen, hogy ez jobb legyen ha 2-3 év alatt alig fejlődött, akkor eszembe jut "Luigi" akiről a hétvégén írtam egy előadást, a jazz tánc alapjainak kidolgozója, híres koreográfus, tanár és táncos, aki 21 évesen autóbalesetet szenvedett, lebénult az egész bal oldala és az arcának egy része, majd mikor közölték vele az orvosok, hogy valószínűleg soha többet nem fog tudni járni, ő azt válaszolta:

én nem akarok járni, én táncolni fogok!